(Egy regény első lapja)Anyja már háromszor szólt a vacsora miatt, de Cica még mindig a számítógépénél ült alsógatyában, és a Command & Conquert tolta legalább harmincadjára. A primitív stratégiai játékot rövid videók tagolták. A rosszfiúk vezére, Kane nagyon tetszett Cicának. Olyan volt, mint Darth Vader, csak ismerősebb. Harminc körüli, kopaszra borotvált, körszakállas, bőrdzsekis sofőrtípus. Kane durva, iskolázatlan arca és otromba színészi játéka valójában annak volt köszönhető, hogy a komputerjáték mint műfaj még gyerekcipőben járt, és ezért a videókban botcsinálta, vagy legfeljebb harmadrangú színészek játszottak, amatőr stábbal. Akkor még nem jutott eszébe senkinek, hogy a fél világ ura egyszerűen nem viselhet diszkós körszakállt, és nem tudja hitelesen eljátszani a szomszéd srác.
A kilencvenes évek közepén az éppen eszmélő keleteurópai ifjúságnak alig akadt mankója, hogy eligazodjon művészet és selejt között. A tizennégy és húsz közötti magyar srácok zabálták az ócska fantasyt, a számítógépes játékokat, a képregényt. Cicát Kane figurájában pont az egyszerűség ragadta meg. Olyan volt, amilyen ő is lehetne, akár. Azt már akkor tudta, hogy magasan képzett, kifogástalan öltönyű, osztrigát falatozó arisztokrata ő nem lehet. Ez a bumfordi alkalmatlanság csaknem egy évtizeddel később, a sorozatszínészek képében tért vissza, de Cica addigra már stabilizálta a személyiségét, sőt mélyen elítélte az efféle bulvárt.
A számítógép már a nyolcvanas években egy új világ kapuja volt, pedig internetről szó sem volt még. A ZX-Spectrum és Commodore tulajdonosok aktív, pezsgő szubkultúrát alkottak, klubokban, apróhirdetésben és a bolhapiacon cserélték és vásárolták a szoftvereket, sőt a lemezen terjesztett diskmagazinokat, ősblogokat. Cicát kihagyták az iskolaújságból. A suliban irodalmi kör működött, az ő nyálas verseikkel volt tele a fénymásolt lapocska, de mivel Cica sose tartotta értelmes dolognak rég halott költők szövegeinek megtanulását, esélye sem volt, hogy oda írhasson. Bezzeg nem voltak ilyen feltételek a lemezújságnál. Az alternatív nyilvánosság befogadta, a szabadság elragadta.
Azok a számítógépek butábbak voltak, mint a kétezres évek mobiltelefonjai, éppen ezért komoly intelligenciát és tudást igényelt a programozásuk. A legjobbak megpróbálták kihozni a gépből a maximumot, és ezt úgynevezett demókban mutatták be. Táncoltak a színes spirálok, gyűrűk és egyéb idomok, ahogy azelőtt soha. Cica minden szabadidejében a gépnél ült, pontosan ismerte a korlátait, így őszintén csodálta a gyíkokat, akik varázsolni tudtak vele.
Ő maga nem tudott.
Lusta volt hozzá. Elboldogult a BASIC nyelvvel, de a gépi kódtól pontosan úgy lett rosszul, mint az iskolában a függvénytáblától. Cica nem volt csodagyerek, és őszintén gyűlölte azt a néhány csodagyereket, akivel addig találkozott. Mozartot ismeretlenül is. Zenében inkább Pataky Attilát bírta, az egy true arc volt, bőrdzsekis, bumfordi proligyerek, aki ekként vált híressé, később gazdaggá.
A lemezújságba elég volt érdekeseket írni, és ehhez volt tehetsége. Akkor még a szleng használata önmagában akkora stílusérték volt, hogy intézmények alapultak rá, mint a Magyar Narancs. Cica hamarosan népszerű lett egy pár száz fős szubkultúrában. De ez a szubkultúra, bár főleg személyiségzavaros, könnyen befolyásolható tizenéves srácokból állt, mégis alapvetően technofil volt. A nagy arc csak ideig-óráig működött, respektet hosszú távon a mesterségbeli tudással lehetett szerezni. Ezért kopott ki Cica innen néhány év múlva. Néha még mérnöknek hazudta magát, de akkor már tudta, hogy ez nem az ő pályája.
Tíz évvel később rátalált a megoldásra. Újjászervezte maga körül a scene-t, de a száraz matek nélkül. Személyiségzavaros, könnyen befolyásolható, elveszett emberekre vadászott, mert utoljára ezek fogadták be. De közben még történt egy és más.
Bejegyzések
